Isten megteremtette a világot. Elválasztotta a fényt a sötétségtől, a szárazföldet a víztől, megteremtette a növényeket, az állatokat... végül az embert, a saját képmására.
Szerintem pedig az ember teremtette meg az Istent, a saját képmására.
Isten azóta van, amióta ember van. Már a legősibb civilizációknak is volt valamilyen istenképe. A ember tudata már van annyira fejlett, hogy kérdéseket tegyen fel, hogy keresse az okokat, az összefüggéseket. De fizikai korlátai vannak annak, hogy megismerje a válaszokat. Ráadásul, minél többet tud meg a világról, annál több új kérdése lesz. "Minél nagyobb az ismereteim gömbje, annál nagyobb felületen érintkezik az ismeretlennel."
Fizikai korlátokat írtam. Azt gondolom, hogy a Világegyetem sokkal nagyobb, sokkal bonyolultabb, sokkal több dimenzióban létezik, mint amit mi, a háromdimenziós agyunkkal fel tudunk fogni.
(Ha jól emlékszem, a Teremtés című könyvben olvastam - szégyellem, de az írójára már nem emlékszem - hogy ha lennének olyan élőlények, amelyek kétdimenziósak, azok soha nem értenék meg, hogy ha találkoznak, akkor nem csak kikerülhetik egymást, hanem mondjuk át is ugorhatnák. Két dimenzióban ez lehetetlen.)
Mindig is történtek megmagyarázhatatlan dolgok, jók és rosszak is. Az ember pedig hajlamos arra, hogy ezeket a dolgokat megszemélyesítse. Egyszerűen könnyebb így elképzelni.
Nézz meg egy kicsi gyereket. Ha nincs igazi barátja, akkor képzel magának egyet. Felruházza mindenféle jó tulajdonsággal. Példakép, hős lesz. Olyan, amilyen a gyermek is lenni szeretne.
De ugyan ez a helyzet a félelmeivel is. Fél attól, hogy elvesztik őt, fél a haláltól, fél attól, hogy ő veszít el valakit. Aztán lát a TV-ben egy vérfarkast és azt gondolja, hogy ő a farkastól fél. A gonosz, a rossz, a veszélyes a farkas formáját ölti.
Így teremt magának az ember Istent és Sátánt is.
De többről van itt szó, mint egyszerű képzelgésről, megszemélyesítésről.
Az ember társas lény. Identitásának csak a legalsó szintje a ÉN tudata. A következő szint az, amit a családjától kaphat: hogyan viselkedik egymással a nő és a férfi egy kapcsolatban, hogyan viszonyul a szülő a gyerekhez, hogyan és mennyire fejezzük ki érzelmeinket, vagy mennyire nem... A harmadik szint az, amit a tágabb közösségtől kapunk. A lakóközösségtől (Faluközösségtől. Ott még működött. A nagyvárosban, a lakótelepen már nemigen.), vallási közösségtől, iskolai közösségtől, baráti körtől...
Az identitástudatomhoz tartozik az is, ha én azt mondom magamról, hogy magyar vagyok, katolikus vagyok, bélás vagyok (a bajai III. Béla Gimnáziumba jártam), bajai vagyok. Ezek nem csak azt a tényt rögzítik, hogy én Baján születtem és ott jártam gimnáziumba, hogy Magyarországon élek, hogy megkereszteltek (ez nem jó példa, mert nem), hanem azt is, hogy elfogadom a közösségem normáit, törvényeit. (Magyar vagyok én? Negyed-negyedrész ukrán, bajor, sváb és kun vérrel? Igen, mert magyarnak neveltek, annak vallom magam, ezt a kultúrát ismerem és fogadom el magaménak.)
Mert a társadalom működéséhez törvények kellenek.
Ha megnézzük a hagyományainkat, olyan szokásainkat, amiknek ma már nem tulajdonítunk semmi jelentőséget, rájöhetünk, hogy mindnek megvan a maga oka.
(Miért volt az, hogy egy faluban a katolikusok csak a katolikus, a reformátusok csak a református bálba mehettek? Sőt a katolikus fiatalok csak az Alszegen, a reformátusok csak a Felszegen sétálhattak vasárnap délután?)
A közösség tehát létrehozza azokat ez erkölcsi normákat, amik biztosítják a hosszútávú fennmaradását. Minden igazi közösség létrehozza ezeket, és az adott életkörülmények között a legjobbat hozza létre. Ezért aztán senki nem ítélheti meg, illetve el egy másik közösség normáit. Nem mondhatjuk mi, civilizált európaiak azt, hogy micsoda barbár dolog a hindu kasztrendszer, például.
Ezeknek a törvényeknek a legigimálása úgy a legegyszerűbb és leghatásosabb - ha most kifejezetten a vallási közösségeket nézzük - ha a törvényeket az Istennek tulajdonítjuk és így megkérdőjelezhetetlenné tesszük.
De csak akkor, ha maga az Isten is megkérdőjelezhetetlen és igazolt.
Ezért kellenek a szertartások, az ünnepek, a prófécák... újra és újra megmutatni a közösség tagjainak, hogy Isten van, hogy tényleg hatalmas és tévedhetetlen, és folyamatos kapcsolatban áll velünk.
Az ember két nagy hibát követhet el:
Az egyik, hogy a saját közösségét előrébb helyezi más közösségeknél. Ha alárendeltként, üldözendőként kezeli a másik közösséget, ha a sajátját tartja kizárólagosnak.
A másik, ha az egyén a saját érdekeit a közösség érdekei fölé helyezi. Ha úgy akar előrébb jutni, hogy a másik embert lenyomja, megalázza, kihasználja. Ha az ő egyéni fejlődése (vagy inkább növekedése) a közösség többi tagjának kihasználásával, így a közösségi érdek elnyomásával jár.
Nekem úgy tűnik, hogy manapság mind a két hibát elkövetjük nap, mint nap.
Nem kérdőjelezem meg tehát, hogy van Isten. Van annak, aki megteremti őt magának. De rajtam, mint emberen kívül, nélkülem, aki megteremtette őt, nincs Isten.
