Szigorúan bizalmas!

A mese innen folytatódik...

 

 

-         Mondd, Tódor, te mindig ott éltél a nagyi padlásán? Mindig a szemetet válogattad? - kérdezte Lackó, miközben nagyot harapott a párizsis zsömléjéből.

 

-         Nem, dehogy... vagyis igen. Nem ilyen egyszerű ez. - sóhajtott egy nagyot Tódor és nagy lendülettel bedobta a csalit a vízbe.
Kora reggel volt, rajtuk kívül nem volt senki a folyóparton. Lackó szeretett itt pecázni, kevesen ismerték ezt a helyet. Vagy akik ismerték máskor jártak ki. Még sosem találkozott velük, csak a nyomaikkal: ottfelejtett sörösdoboz, cigarettacsikk, nejlonzacskó... Lackó ismeretlenül is haragudott rájuk. Olyan szép volt ez a kis kanyar a két fűzfával, puha füvével, szárcsa családjával.

 

-         Hogy-hogy nem ilyen egyszerű? - nézett nagyot Lackó – Valaki vagy ott él, vagy nem. Nem?

 

-         Tudod, Lackó, mi mindig itt éltünk közöttetek, de ti sosem vettetek észre bennünket. Nem, nem válogattunk mindig szemetet. A mi világunkban ugyanis nincsen szemét. És sokáig a tiétekben sem volt.

 

-         Ugyan! Olyan nincs, hogy nincsen szemét! Akkor miben tartjátok az üdítőtöket? - meredt rá Lackó a műanyag palackra, miután ivott belőle egy jót. És mibe csomagoljátok a zsemléteket? Vagy mi lesz az elromlott bicajjal? És a krumplihéj? Talán nem is ettetek semmit? És a pelenka? - villant az eszébe kishúga képe - nálatok talán nem pisilnek be folyton a kismanók???!

 

-         Dehogynem – kacagott fel Tódor. Mi is eszünk, iszunk, öltözködünk. Vannak bútoraink, gépeink, amik időnként elromlanak. Mindenünk megvan, amire igazán szükségünk van. Kényelemben élünk. Még sincs szemetünk.

 

Lackó a vízre meredt és megpróbálta elképzeli azt a világot, ahol nincsen szemét. De elképzelhetetlen volt. Nem akarta kimutatni, de egy kis haragot érzett. Azt hitte, hogy ő már mindent tud, hogy úgy él, hogy ne ártson a környezetének. Hiszen szelektál, külön gyűjt mindent, amit csak tud, hogy az ne a szeméttelepre, vagy az égetőkbe kerüljön, hanem újra hasznosuljon. És most kiderül, hogy amit ő csinál, az semmi ahhoz képest, amit Tódorék tesznek?

 

-         Én ezt nem értem. Elmeséled?

 

-         Hát persze. - mosolygott Tódor. Nem olyan nehéz ezt megérteni. Nézd csak! - mutatott Tódor oda, ahova az imént Lackó elszórta a morzsákat. - Szerinted ez a morzsa micsoda?

 

-         Hát szemét. - szégyenkezett Lackó – de nézd, már jönnek is a hangyák. Ők eltakarítják.

 

-         Így van, mert nekik ez táplálék. Mint ahogy a hangya is táplálék.

 

-         Persze, ezt ismerem. A tápláléklánc.

 

-         Így van. A természetben körforgás van. Minden valaminek a tápláléka. Minden hasznosul, nincs szemét, nincs felesleg.

 

-         Ja..., csak erről van szó? - kérdezte csalódottan Lackó. - A természet az más. De mi emberek vagyunk!

 

-         És ti talán nem vagytok a természet részei? Rátok talán nem vonatkoznak a természet törvényei? Talán még a gravitáció sem hat rátok, igaz? - kacsintott Lackóra.

 

-         De igen... vagyis most már nem. Nem tudom. Régebben olyan egyszerű lehetett minden. Apa szokott mesélni a dédiékről. Náluk tényleg nem volt szemét. Nekik volt tehenük, tyúkjuk. Nem kellett a boltban, zacskóban, vagy pláne dobozban venniük a tejet, a tojást. Nem voltak még nagy bevásárlóközpontok sem. A dédi sosem főzött mirelitet. És olyan jó volt, hogy esténként beszélgettek, olvastak, kártyáztak, nem a TV-t nézték. - kalandozott el egy kicsit Lackó. - De ez már régen. Ma már nem lehetne így élni.

 

-         Miért? Te nem szeretnéd, hogy esténként társasozzatok, kártyázzatok, beszélgessetek?

 

-         Dehogynem – csillant fel Lackó szeme – amikor a nyaralónkba megyünk, ahol nincs se TV, se rádió, se számítógép, mindig ezt csináljuk. De szemetünk akkor is van.

 

-         Milyen szemetetek van? Vissza tudsz rá emlékezni?

 

-         Hát persze! Lássuk csak. Amikor ott vagyunk, sosem veszünk készételeket. Mindig közösen főzünk. A krumplihéjat, tojáshéjat, meg az ilyen konyhai hulladékokat kihordjuk a kert végébe. Van ott egy kis domb, oda. Aztán mire a következő évben újra megyünk, már jó kis virágföld lesz belőle.

 

-         Látod, ami nektek hulladék, az a gilisztáknak táplálék.

 

-         Nem a boltban vesszük a tejet és a tojást, hanem a szomszéd nénitől. Először furcsa volt az íze, de aztán megszoktuk. Abból csinált Anya tejfölt is. De a margarint a boltból szoktuk venni. Annak a doboza mégiscsak a szemétbe kerül... Ja, nem is! Hiszen azokat odaadtuk a szomszéd bácsinak. Ő azokat használta palántázásra. De ezért előbb-utóbb mégiscsak kidobják.

 

-         Persze. De nem mindegy, hogy hova. De ezt már tudod jól. Ha már mindent megtettél azért, hogy ne keletkezzen hulladék, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy újrahasznosítsák a műanyagot, a fémet, az üveget, a papírt...

 

-         Ha mindent megtettem azért, hogy ne keletkezzen hulladék??? Na de nem én gyártom a PET palackos üdítőt, meg a sok nejlonzacskót, meg a … sörösdobozt! - rúgta odébb Lackó az ottfelejtett szemetet.

 

-         De te vásárolod meg.

 

-         Na de ha nincs más!?

 

-         Már hogyne lenne! A boltba vihetsz magaddal kosarat, vagy vászontáskát. Nem kell elfogadnod a nejlonzacsit. Tudom, hogy nehéz megtalálni, de azért lehet még üvegben kapni szörpöt. Vagy csinálhatsz teát is magadnak, nem kell feltétlenül megvenni mindig a műanyag palackos innivalót. - Bökött a fejével a PET palack felé Tódor. - Ha pedig valami elromlik, meg kell próbálni megjavíttatni. Ha valamire már nincs szükséged, más még hasznát veheti. El lehet ajándékozni, lehet csere-berélni.

 

-         Úgy érted, hogy élhetünk ugyanúgy, mint eddig? Nem kell semmiről sem lemondanunk, mégsem lesz annyi szemét, amit a lerakókra vinnének?

 

-         Hm... Azt nem mondom, hogy ugyanúgy élhetsz, ahogy eddig. Igenis, le kell mondani bizonyos dolgokról, szokásokról. Csupa olyan dologról, amire nincs igazán szükséged. Viszont nyersz egy csomó olyan dolgot, amire nagyon is szükséged van: odafigyelést, barátságot, szeretetet, nyugalmat, egészséget...

 

Lackó kezében megállt a bot, amivel eddig kusza vonalakat, fektetett nyolcasokat rajzolgatott a homokba. Rápillantott barátjára, aki valahova a távolba meredve folytatta:

 

 -         Az emberek tényleg azt gondolják, hogy övék a világ. Nekik teremtetett, hogy uralkodjanak rajta. Elvesznek mindent, amire - úgymond – szükségük van. Elveszik azt is, ami nem az övék. Fejlődés, fejlődés, fejlődés... Csakhogy ők csak növekedni tudnak. Növekedni, mások rovására. Büszkék arra, hogy ők uralják a világot. Pedig csak tönkreteszik azt. Amikor aztán látják, hogy baj van, akkor kitalálnak mindenféle programot. Nem oldanak meg velük semmit, legfeljebb elodázzák a problémát... és megnyugtatják a lelkiismeretüket, hogy ők megtettek mindent.

 

Kis szemében tehetetlen düh szikrázott. Lackó még sosem látta ilyennek kis barátját.

 

- Hát ezért jöttél ide? - kérdezte suttogva.

 

Hirtelen eszeveszett csilingelésre riadtak.

 

 -         Kapásod van! Vágj be! Vágj be! - kiáltotta Lackó.

 

 

Tódor felpattant, felkapta a pecabotját is, de az bizony nem rá volt méretezve. Kacagva küzdött vele, hogy megtartsa azt a halat, ami egy időre megmentette őt attól, hogy válaszolnia kelljen Lackó kérdésére.

 

 

 

- Húzd, húzd! El ne engedd! - Drukkolt Lackó a kis manónak.

Húzta is ő, birkózott vele rendesen, egészen belevörösödött az erőlködésbe, a hal azonban nem adta magát olyan könnyen. Végül, mikor már úgy látszott, Tódor nem bír a hatalmas példánnyal, Lackó a segítségére sietett, bár nem szerette volna a dicsőséget elvenni kis barátjától. Megrántotta a botot, a hal pedig nagy ívben a partra repült. A „hatalmas” példány még Tódor apró kezeivel mérve sem volt nagyobb 2 arasznál. Nagyot néztek, amikor fickándozva landolt a homokban. Nem csak azért, mert el sem tudták képzelni, hogy lehetett ennyi erő egy ilyen pici halban, hanem azért is mert, az bizony színarany volt.

- Homok. Naná, hogy homok. Gondolhattam volna, hogy telemegy majd vele a szemem. Nem mondaná meg valaki, hogy mit csináljak vele? Esetleg pislogjam ki, vagy az uszonyommal törölgessem?

- Cegurélius! Te vagy az?! - kiáltott fel kacagva Tódor.

- Én vagyok, persze, hogy én. De hogy miért kellett ez az aranyhal-maskara? - dohogott tovább a hal, miután kiköpte szájából a damilt.

- Nem is volt a horog a szájában - hüledezett Lackó, mintha ez lenne a legérthetetlenebb dolog az egész históriában.

- Nem ettem meszet! Horgot meg pláne nem. Nem tennétek vízbe? Megőrjít ez a homok.

- Hát persze, bocsánat... Cegurélius - Lackó telemerte vízzel a vödröt és gyorsan belecsusszantotta az aranyhalat. - De ugye elmondod, hogy mi ez az egész? Ki vagy Te? Hogy-hogy tudsz beszélni? És … és miért nem tudott Tódor egyedül kifogni? Ne vedd sértésnek, de veled még ő is elbírt volna.

- Ha-ha! Mert én úgy akartam! Ha azt akartam volna, te sem tudtál volna kihúzni! De nem ám!

- Hagyd csak! - nevetett Tódor – Cegurélius nem arról híres, hogy sokat beszél. Hacsak a morgást és dohogást nem nevezzük beszédnek.

- Nem arról híres? Akkor miről? Én ugyan sosem hallottam még róla.

- Cegurélius is abból a világból jött, ahonnan én. Vagyis inkább küldték. Ahogy így elnézem, nem hiszem, hogy magától bújt volna aranyhal-bőrbe.

- Küldték? De kik? És miért?

- Na, vajon miért? Ugyan, miért is kellett nekem kopoltyús-uszonyos jelmezt öltenem?! Vajon miért kellett megvárnom, amíg te húzol ki és nem Tódor?!

- Hát... az aranyhalak teljesíteni szoktak három kívánságot. Annak a kívánságát, aki kifogja, de aztán vissza is dobja őket. A mesékben legalábbis... Ezek szerint... akkor most... te teljesíted három kívánságomat?

Lackó elméjében csak úgy cikáztak a gondolatok: egy új bicaj. Teleszkópos. Nem is, inkább BMX. Meg egy mobil... már majdnem mindenkinek van az osztályban... Nem is! Inkább IPhone. Olyan senkinek sincs, csak a Karesz lopta el múltkor a bátyjáét. Meg egy saját számítógép. Meg TV a szobámba, amit addig nézhetek, amíg akarok. Meg egy hi-fi, és az összes Tankcsapda CD! És egy elektromos gitár, én meg bőrszerkóban tépem a húrokat, mint...

- No, azért nem egészen - hűtötte le az aranyhal. A három kívánsághoz van három feltételem is. De jól vigyázz, mit mondasz ki, mert amit egyszer kimondtál, azt már nem vonhatod vissza. Ha olyasmit találsz ki, ami valamelyik feltételemmel ütközne, akkor elvész a kívánságod.

- Hát jó. Gondoltam, hogy nem olyan szép ez, mint a mesében – futott át Lackó agyán, de kimondani, csak ezt mondta: Mik lennének a feltételeid?

- Először is: csak olyant kívánhatsz, amit pénzen nem lehetne megvenni.

Mint a a szappanbuborék, pattant szét Lackó fejében a bicaj, a mobil, a számítógép, a saját TV, a hi-fi és az elektromos gitár képe is.

 

- Másodszor: nem kívánhatsz olyant, amit tanulással, munkával a saját erődből is elérhetsz.

 

A bőrszerkós gitárvirtuóz is elsomfordált a színről.

 

- Végül: Nem kívánhatsz olyasmit, amivel bárki másnak ártasz.

 

- Egészséget, az egész családomnak! - vágta rá Lackó gondolkodás nélkül - És a barátaimnak is - tette hozzá kissé bátortalanabbul, hátha ezzel már túl sokat kér.

 

Cegurélius és Tódor összenéztek, a manó szemében büszkeség fénye csillant. Cegurélius pedig mintha megvonta volna a vállát ... már, ha lehet vállról beszélni egy hal esetében.

 

- Vedd úgy, hogy teljesült az első kívánságod.

 

Lackó most már a gondolataiba merült. Nem is olyan egyszerű. Valahogy úgy tűnt neki, hogy ez a három dolog nem tud egyszerre megvalósulni. Minden, amire gondolni tudott vagy pénzért megvehető volt, vagy megtanulható, vagy munkával elérhető, vagy ártott vele valakinek. Valami igazán nagy dolgot szeretett volna kitalálni. Valami, amivel segíthet az embereken, amivel megmentheti a világot. Űrhajós, felfedező, tudós, hős harcos... De ha jobban belegondolt, ezeket mind elérhette a saját erejéből is. Valami olyan dolgot szeretett volna kitalálni, amivel egycsapásra megmentheti a Földet. Mondjuk eltüntethetné az összes szemetet. Na, de hogyan? Az űrbe nem lőheti ki, elásni nincs értelme. Ezeket már megtanulta. De mi lenne, ha elégetné? Igen, ez már jó ötletnek tűnt. Hatalmas égetőket képzelt, amik felfalják az összes szemetet. Ráadásul nem csak eltüntetik a sok felesleges kacatot, de még meleget is adnak. Senki nem fázna többé a Földön!

 

Cegurélius idegesen kezdett körözni a vödörben. Tódor pedig lassan elkezdte összeszedegetni a mások által otthagyott szemetet. Gondosan megnézegetett mindent, mielőtt a zsákba tette volna. Megforgatta a sörözdobozt, hümmögött, sóhajtozott...

 

Bár egyikük sem szólt, Lackó úgy érezte, valami gond mégiscsak van az égetővel.

 

-         Mondd, Tódor, amikor elégetjük a szemetet, akkor mi történik?

 

-         Tudod, az anyag nem vész el, csak átalakul. Lesz belőle füst, por, korom, hamu. Jut belőle a levegőbe, a vizekbe, a talajba. Ami megmarad, kevesebb lesz ugyan, de sokkal-sokkal veszélyesebb. De tudod, nem csak ez a baj az égetővel. Emlékszel, miről beszélgettünk a múltkor? - huppant le Tódor Lackó mellé – Arról beszélgettünk, hogy meg kell tennünk mindent azért, hogy ne is keletkezzen hulladék. Ha megépítesz mondjuk egy hatalmas szemétégetőt … csak úgy tételezzük fel, hogy esetleg ilyesmi jutna az eszedbe... mindenki megnyugodna, hogy nincs semmi probléma a szeméttel, hiszen az eltűnik. Mi lenne akkor?

 

-         Senki nem foglalkozna azzal, hogy kevesebb szemetet vegyen meg. Senki nem komposztálna, szelektálna. Nyugodtan megvenne minden kacatot.

 

-         Úgy van. A hatalmas égető pedig folyton éhes lesz. Még több szemetet akar majd. Messziről szállítják majd oda a rengeteg szemetet. Ő több szemetet akar, az emberek többet fogyasztanak, a gyárak többet gyártanak, közben még több szemét keletkezik, amit szállítgatnak keresztül-kasul a világon. Közben pöfögik ki a sok szén-dioxidot, versenyt pöfékelnek az égető kéményével.

 

-         Jaj! Ne is folytasd! És mi lenne, ha hatalmas napelemeket építenék? Mondjuk a sivatagba! Mindenkinek jutna belőle energia. Az autók nem benzinnel mennének, hanem árammal. Nem pöfékelnének semennyi széndioxidot.

 

-         Szép gondolat, nagyon szép... csak hát a napelemek gyártásához is energia kell, anyag kell, az áramot is tárolni, szállítani kell valahogy, aztán pedig mi lesz a már használhatatlan napelemekkel? Az is csak szemétté válik egyszer. Meg aztán megint itt a nagy probléma. Ha van elég energia, akkor senki nem fog takarékoskodni. Nem nézi, hogy mibe kerül az ő fogyasztása az egész Földnek. Azt gondolják majd az emberek, hogy nyugodt szívvel használhatja az áramot, hiszen az tiszta napenergia.

 

-         Tudod, így van ez mindenhol a természetben is – szólalt meg Cegurélius is, tőle szokatlan nyugodt hangon. - Ha valamiből sok van, akkor az növekedéshez vezet. Ti is jól beetettétek a halakat, amikor kijöttetek. Ha a halak mindig korlátlanul kapnák a kukoricát, úgy elszaporodnának, hogy végül amiatt pusztulnának el más élőlények a vízben. A természetben mindig annyi hasznosul, amennyi van. Annyi éhes száj van, amennyi meg tud élni a meglévő táplálékból.

 

Lackó megzavarodva nézett a halra.

 

-         Azt akarod ezzel mondani, hogy nem szabadna az embereknek sem ennyi ennivalót, meg energiát adni? De hát akkor éhen halnánk, megfagynánk! És...és... ráadásul pont a legszegényebbek. - Lackó szinte sírt tehetetlen dühében. Érezte, hogy igaza van Ceguréliusnak. De olyan mérhetetlenül igazságtalannak tűnt ez az egész gondolat. - Vissza akarok menni oda, abba az időbe és abba a korba, amikor elkezdődött. Mikor még az ember is a természet része volt és nem akart mindent a maga uralma alá hajtani. Igen, ez a második kívánságom. Csak egy napra. De látni akarom.

 

-         Nos, Cegurélius, szerinted hova kellene visszamennünk? - kérdezte Tódor.

 

-         Hm. Mondd, Lackó, ismered te Káin és Ábel történetét?

 

-         Csak nem azt akarod mondani, hogy Ádámhoz és Évához kell visszamennem?!

 

-         Nos, abba a korba kell visszamennünk, amikor kialakult az a fajta mezőgazdasági termelés, ami már felesleget termelt, ami elfoglalta a mezőket, az erdőket. Abba a korba, amikor a földműves Káin elkezdte elpusztítani az állattartó, nomád Ábelt. Úgy tízezer évvel ezelőtt, a Termékeny félhold területére…