A gyökeres életmód-változtatás része az is, hogy naponta legalább egy órát sétálok. Dugó a fülbe, rovom az utcákat és hallgatom Pál Feri atya előadásait önismeretről, kapcsolatokról és persze hitről is.
Minden előadásában van egy-egy olyan mondat, történet, tanulság, amit a saját életemre, saját kapcsolataimra is tudok vonatkoztatni, éppen ezért különösen megragadnak. A mai a Libikóka Effektusról szólt.
Kapcsolatainkban többnyire hierarchikus viszonyban élünk és eszerint is viselkedünk. Nem kellene, hogy ez így legyen, de már annyira természetes, hogy sok esetben ezt fogadjuk el normálisnak. Gondoljunk csak a tanár-diák, főnök-beosztott viszonyokra. De nagyon sokszor gondolhatunk a saját házasságunkra is. Sajnos.
Mindenki egyensúlyra törekszik. Akkor érezzük jól magunkat, akkor érezzük biztonságban magunkat, ha megvan az egyensúly. És ebből az egyensúlyi állapotból rettenetesen nehéz kijönni, holott ez akár egy torz, kóros egyensúly is lehet, ami pedig előbb-utóbb megbosszulja magát. Megbetegít, arra kényszerít, hogy feladd saját magad.
A „hagyományos” tekintélyelvű családban a családfő az, aki a legfőbb értékmérőt, a pénzt biztosítja. Ez pedig már önmagában olyan hatalommal ruházza fel, hogy mindenki magától értetődőnek tekinti, hogy ő folyamatosan fent van a libikókán. Ehhez azonban az kell, hogy üljön ott valaki lent is. Aki biztosítja a hátteret, aki fent tartja a másikat.
Lehet persze ez is egy szép feladat, van, akit ez is tökéletesen kielégít. Hiszen ez is egy egyensúlyi állapot. Igaz, hogy mindketten rendkívül kiszolgáltatottak, de amíg mindketten a helyükön vannak, fent lehet tartani ezt az egyensúlyt.
Van úgy azonban, hogy az is szeretne egy kicsit fent lenni, aki eddig lent volt.
De hogyan változtasson?
Hogyan merné megkockáztatni, hogy felbillenjen az egyensúly?
Talán tudna változtatni, ha csak neki - belül - kellene változnia. Csakhogy ez egy kapcsolat. Ha ő odébb csúszik azon a libikókán, akkor a másik helyzete is óhatatlanul változni fog.
Előállhat egy újabb - egy másik torz - egyensúly. Az egyikük majd leesik a libikókáról, fél fenékkel tud csak rajta ülni, a másik pedig kapaszkodik a rúdba, egészen közel a közepéhez. Mint amikor egy 30 kilós gyerek szeretne a 60 kilós felnőttel játszani.
Jó játék, végre lehetnek mindketten fent is, lent is. Csak ne kellene folyton azon aggódni, hogy valamelyikük leesik. Ne kellene mindig félni és félteni a másikat. Ne kellene örökösen arra gondolni, hogy nem felelek meg az elvárásainak, hogy nem vagyok elég szép, elég jó anya, elég jó háziasszony, elég jó szerető… És ne kellene folyton azon agyalni, hogy amikor ő volt fent, akkor kivel is volt és vajon mit is csinált???
Az igazi egyensúlyi állapot az, amikor mindketten biztonságosan és kényelmesen ülhetnek a libikókán. És ezer százalékig elköteleződnek ebben a kapcsolatban. Így tudnak csak tökéletesen megbízni a másikban is. Tudják, hogy egyikük sem fog leugrani a libikókáról és nem kell félniük attól, hogy a másik miatt majd nagyot koppannak.
Felszabadultan, egymás szemébe nézve tudnak szárnyalni!
Igen, nem lehet mindig fent lenni. De amikor lent vagy, akkor is tudod, hogy leszel újra fent is. És amikor fent vagy, tudod értékelni a fentet, mert voltál már lent is.
Nem azt jelenti az egyensúly, hogy egyformák vagytok, hogy mindenről ugyanazt gondoljátok, ugyanabban vagytok jók… Egy vagy Vele, együtt vagytok tökéletesek. Az ő „föntje” a tiéd is.
Az egyensúly a mozgásban van. Az, hogy ez a mozgás fennmaradjon, energiát igényel. Minden nap, minden órában. De megéri!
Köszönöm, Wil, hogy libikókázol velem!
